Védetté nyilvánítás éve: 1992. Kiterjedése: 25 ha

A Duna-Tisza közére hajdan jellemző kiterjedt tőzeges mocsarak és nedves rétek egyik utolsó maradványa a Fejetéki mocsár. Ez a mocsár a többi hátsági vizenyős területhez hasonlóan a csapadékból és a talajban szivárgó vizekből táplálkozik. Az elhalt növények anyaga az oxigénszegény körülmények között nem tudott teljesen lebomlani, így megindult annak felhalmozódása, tőzeggé fejlődött.
A tőzeges talaj jelenlétét bizonyítja a terület növényzete is. A legmélyebb részeken viszonylag fajszegény fűzbokrokkal tarkított mocsári nádasokat találunk. Ennek szegélyében a terület legértékesebb társulásai húzódnak meg, a zsombéksásosok és semlyékek.
A zsombékos nevét a vízből sokszor egy-másfél métere is kiemelkedő, oszlopszerű zsombéksás tövekről kapta, amelyek sűrűn összefonódó gyökerekből és hajtásokból állnak.

A pásztorok kiszárították, és ülőkének használták ezeket. A zsombékosok nehezen veszik fel a vizet, ezért sokszor rajtuk évelő növények telepednek meg. Jellemző a közönséges lizinka, a mocsári galaj, és a réti fűzény.
A zsombékok közti semlyékek rejtik a Duna-Tisza köze egyik legritkább védett növényét a vidrafüvet. Mint görög eredetű tudományos nevéből is sejthető (Menyanthes = feltűnő virág) virágai sem közönségesek. A vízből kiálló virágzata rojtos csészelevelű fehéres-rózsaszín virágokból áll. Gyógyhatását a rómaiak és a görögök is ismerték.
A magasabban fekvő részeken kiszáradó láprétek alakultak ki, ahol sok védett növényfaj él. Ilyenek például a szúnyoglábú bibircsvirág, a mocsári kosbor, a hússzínű ujjaskosbor és a vitézkosbor.
Ez a kis kiterjedésű láp nem csak ritka növényeknek, de néhány kétéltűnek és hüllőnek, és számos nádhoz kötött madárfajnak is otthont ad. Megfigyelhető itt a zöld levelibéka, a mocsári béka és a kecskebéka, de fürge gyíkot és vízisiklót is láthatunk. A nádasokban gyakori költőmadarak a cserregő nádiposzáták és a nádi tücsökmadarak.