magyar english deutsch
Helyszín
Megye:
Település:
Időpont:
Időtartam:
Ingyenes:
Típus:
Kulcsszó:
A fenti szempontok közül legalább egy megadása kötelező.
Mit jelent a KNPI címere?

Az óvó emberi kézben levő tojás a természet törékenységét jelzi.
A "hímes tojáson" levő minta a kiskunsági homokbuckás tájat, az itt jellemző
borókát, és Petőfi Az Alföld c. verséből is ismert vörös vércsét ábrázolja.

Vagyonkezelési Koncepció

ITT

Áttekintő térkép

 
Az európai közösségi jelentõségû természetvédelmi rendeltetésû területekkel érintett földrészletekrõl
Natura 2000 helyrajzi számos lista településenként
A normaszöveg és e helyrajzi számos lista megtalálható ITT.
 
A térképi megjelenítés ITT érhető el.
Óra
 
Az óráról itt érdeklődhet.
 
» Turizmus, idegenforgalom » Tanösvények » Felső Kiskunsági tavak - Gulipán tanösvény
Felső Kiskunsági tavak - Gulipán tanösvény
 

GULIPÁN TANÖSVÉNY

A kiskunsági szikes tavak vidéke Szabadszállás és Fülöpszállás között található. Egyetlen tartózkodási pont melyet a turistacsoportok igénybe vehetnek az 52-es főút mellett található. . Parkolási lehetőség az 52-es út melletti Kígyósi-csárdánál van.

Hossza: 1300 m

Nyelve: magyar, angol
Látogatásra ajánlott időszak: egész évben, gyalogosan. Nyáron a nagy meleg miatt a reggeli illetve a késő délutáni órákban ajánlott a kirándulás.
Megközelíthető: az 52. számú főút 42 km szelvényénél, a Kígyósi csárdával szembeni földúton
Ajánlott felszerelés: távcső, egy palack víz
 
Az angol nyelvű szövegek okostelefonnal a QR kód lefotózása után olvashatók 
 
Állomások:
 
1. Legeltetés
2. Ember és táj
3. Sós és lúgos
4. Mikrodomborzat és növényzet
5. Fehér, átlátszatlan, mégis élettel teli
Madárparadicsom
 
1. állomás: Legeltetés
Állattartó telep
A folyószabályozások és belvízrendezések előtt a gyepes és a vizes élőhelyek hatalmas kiterjedésűek voltak. Természetes vízjárásuknak köszönhetően mindig voltak vizenyős, kevésbé legelt, dúsabb füvű élőhelyek, míg a szárazabb hátakat időnként túllegelték, kopárra taposták a legelő állatok. Az így kialakult mozaikos tájszerkezet biztosított élőhelyet az ott élő páratlanul gazdag élővilágnak. A változatos szikes élőhelyek fenntartásához napjainkban szükség van tervszerű természetvédelmi kezelésre. Sokkal kisebb és kedvezőtlen vízellátású területen kell a hajdani tájhasználatot utánozni, biztosítani a mozaikosságot. A táj adottságaihoz legjobban magyar szürke szarvasmarha alkalmazkodik, legelése a táj szinte minden életközösségére kedvezően hat.
 
 

 

 

 

 

 

 

 

2. állomás: Ember és táj

Kétszáz éve a Duna áradásainak idején a magas árterébe ágyazott ereken keresztül érkező víz elárasztotta a Dunamenti szikeseket is. A térség lakossága gazdálkodását az éltető Duna-vízre alapozta. A gyepeket, mocsarakat, laposokat legeltették, a kopár foltokon széksót sepertek.
A 18. században az állattartás színterei eleinte az ideiglenes szállások voltak, majd az állandó lakóépületek is megjelennek, ennek következtében elkezdődött a gyepek feltörése, a földművelés is. A 19. században virágzott a marha- és lótenyésztés, de ekkor már a magyar szürkermarhát fokozatosan az istállóban is tartható magyar tarka marhára cserélték, ezért a szántókon lucernát és lóherét, később kukoricát is termesztettek.
A 19. század második felében elkezdődött folyószabályozás, így a Duna vize többé nem éltette az évszázadok óta kialakult hagyományos gazdálkodást. Az 1920-as évektől a Duna-völgyi főcsatorna, a népnyelv szerint „Átokcsatorna” megépítésével elkezdődött a Dunamenti sík vizes élőhelyeinek lecsapolása, amely gyökeresen megváltoztatta a táj vízháztartását.
A „szocialista átszervezések” során nagytáblás mezőgazdasági rendszert alakítottak ki. A tanyasi életforma, a kisparaszti gazdálkodás nagyrészt megszűnt. A táj arculata megváltozott, ma már csak természetvédelmi szempontból is értékes szikes gyepek kisebb foltjai, és néhány megmaradt szikes tó idézi fel a hajdani különleges, gazdag élővilágot.
 
 
3. állomás: Sós és lúgos
A Duna valamikori mélyártéri vonulatának legmélyebb részein, Szabadszálás és Akasztó között, É-D irányban szikes tavak, és mocsarak láncolata húzódik: a Zab-szék, a Kelemen-szék, a Szántó-szék, a Pipás-rét, a Kisréti-tó, és a Fehér-szék, a Büdös-szék a Csaba-rét és a Böddi-szék. A szikes tavak ősi Duna- medrek feliszapolódott mélyedéseiben jöttek létre. A folyószabályozások előtt a dumavölgyi szikes tavak területét a Duna rendszeresen elöntötte, ma már a vízutánpótlásukat csak a csapadék és az ide áramló magas sótartalmú talajvíz szolgáltatja. A szikes vizek elsősorban nátrium- és hidrokarbonát-ionokban gazdagok, s a szódatartalom miatt az erősen lúgosak is. A legaszályosabb időszakban a medrek teljesen kiszáradnak és a koncentrálódott oldott sók kristályok formájában csapódnak ki a felszínen, fehérre színezve a tájat. A felszín közelében nagy sótartalmú talajvíz hatására meszes-szódás szoloncsák talajok alakultak ki. A szikes tavak környékének felszíne csak látszólag egyhangú, jellegzetes mikrodomborzati formák szikfokok, szikpadkák és vakszikfoltok tagolják.
A második világháború után a komplex hasznosítás szellemében a Kelemen-szék termelésbe vonására halastórendszereket terveztek. Az öntöző főcsatornává átalakított Kígyós-ér (Kiskunsági- főcsatorna) mellékágaként 1967-ben készült el, a Kelemen-székre és Fehér-székre tervezett, több mint 500 ha-nyi halastórendszernek a két tómeder között átvezetett, 3 km hosszú magasvezetésű tápcsatornája. Ennek folytatása, egy mélyvezetésű lecsapoló árok, amely a Dunavölgyi-főcsatornába ürítette volna le a halastavak vizét. A halastórendszer teljes kialakítása a Kiskunsági Nemzeti Park az 1975-ös megalakulása miatt szerencsére meghiúsult.
A tápcsatorna magas (kb. 0,5-3 m) töltései a nyílt, tökéletes síkságból markánsan kiemelkedtek, ezért - a természetes felszíni vízmozgások akadályozása mellett - negatív tájképi hatást is jelentettek. A magas vezetésű tápcsatorna töltései a felszíni vízmozgást akadályozták, a csak alig észrevehetően lejtő térszínen is megváltoztatták a lefolyási viszonyokat. A legfőbb ökológiai problémát az jelentette, hogy a korábban összetartozó, egységesen változó élőhelyeket a töltés izolálta egymástól. A felszíni vizek által is alakított szikpadkák, sziklaposok, abráziós partok, mint geomorfológiai értékek fennmaradása és fejlődése is nagyban függ a felszíni vizek tartósságától, áramlási viszonyaitól.
Az egykori nagy ívű tervek utolsó hírmondóját, a tápcsatornát 2014-ben, az Új Széchenyi Terv Környezet és Energia Operatív Program keretében sikerült felszámolni. A munkák során megszüntetésre került 3 km hosszan a tápcsatorna úgy, hogy a visszamaradó felület felszíni formái nagyban hasonlítsanak az eredetihez. A művi létesítmények megszűnése a felszínalaktani értékekre is pozitív hatással lett azáltal, hogy a vizek áramlását a természetes irányba változtatta. Az ökológiai indokok mellett kiemelkedő a terület tájesztétikai értékének fokozása, a tájképi rehabilitáció, mint a projekt egyik speciális célkitűzése. A Kelemen-szék környékén a tájjelleg alapvetően jól belátható, tágas horizontú, „pusztai” jellegű, ami egyedi tájértéket jelent. A tájból kiemelkedő csatorna megszüntetésével az eredeti pusztai tájkép is újra megcsodálható.
A projekt részeként került kialakításra a tanösvény, a parkoló, a pihenőhely és a madármegfigyelő ház is.
 
 

 

 


 

 

 

 

4. állomás: Mikrodomborzat és növényzet

A tavakat övező padkahátak legmagasabb részein, melyeket a védetté nyilvánítás előtt nem szántottak fel, a löszös termőhelyek kisebb foltjain a löszpusztagyepek, míg a homokos termőhelyeken a homoki sztyepprétek maradványai találhatóak. Ezeken a területeken virágzik tavasszal a védett agárkosbor (Orchis morio) és a törpe nőszirom (Iris pumila). A padkahátak lejtősebb szélein az időszakosan nedves, de döntően száraz részeken a sovány csenkesz zárt növényállománya, vagy a sziki ürömmel (Artemisia santonicum) az ürmös szikespuszta, míg a humuszban gazdagabb helyeken a mezei cickafarkkal (Achillea collina) alkotja a füves szikespuszta társulásokat.
A padkahátak és a tóparti szikfok közötti átmeneti zónában találjuk a meglehetősen gyérebb növényzetű vakszik társulásait. A sekély szikes tocsogók vize gyorsan átmelegszik és az intenzív párolgás, valamint a szél szárító hatása következtében a nyár derekára rendszerint kiszáradnak. A nagy só és szódatartalmú igen nagy hőingadozású szikes felszínt csak az ún. sós sivatagi ill. félsivatagi növények bírják elviselni. Ezek nagy nedvszívó képességűek, testi felépítésükre általában jellemző a felszínen való szétterülés, a mély karószerű gyökér, vagy a pozsgás jelleg. A tavak parti zónájában a vaksziknél mélyebben fekvő, hosszabb ideig vízborította zónában található a szikfok növényzete. A szikfok zónájában a pozsgás zsázsa (Lepidium cartilagineum) a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) elegyedve alkotja a Duna-Tisza közi szikfok növényzetet. A huzamos vízborítású helyeken a szikes mocsarak alakulnak ki. Az élőhelyet a magas növésű mocsári növényzet uralja, melynek jellegzetes fajai a zsióka (Bolboschoenus maritimus), a nád (Phragmites australis), valamint a sziki és a tavi káka (Schoenoplectus tabernaemontanus, S. litoralis). A kiszáradt kopár tófenéken, elszórtan egyéves só- és szárazságtűrő növények jelennek meg. A kiskunsági tómedrekben fordul elő a négyporzós madárhúr (Cerastium subtetrandum) és a sziki ballagófű (Salsola soda). Ezek mellett jellemzőek egyes libatop (Chenopodium sp.)- és laboda (Atriplex sp.) fajok is.
 
A vizekkel tarkított szikes gyepek speciális sziki és pusztai környezethez alkalmazkodott szárazföldi rovarvilágnak adnak otthont. A szikes gyepek növényevői például a sziki sáska (Epacromius coerulipes), mely elsősorban a vakszikes foltokon fordul elő, vagy a púposhasú rétiszöcske (Platycleis affinis), mely a növényi táplálék mellett apróbb rovarokat is zsákmányol.
 



 

 

 

 

 




 

 


 



5. állomás: Fehér, átlátszatlan, mégis élettel teli
 
A szikes tavak jellegzetes élővilága egyrészt a szikes-sós vizekre specializálódott és a lúgosságot igénylő, másrészt a sótartalommal és a kémhatással szemben tágtűrésű élőlényekből áll.
Hínárnövények nem élnek a szikes tó vízében, pedig a víz többek között a madártömegek ürüléke miatt növényi tápanyagokban igen gazdag. Vajon miért? A fehér és nagymértékben átlátszatlan vízben annyira kicsi a napfény áthatoló képessége, hogy már pár centiméteres mélységben is a fotoszintézist gátló sötétség uralkodik. Csupán parányi méretű cianobaktériumok és erősen sótűrő ostorosalgák fordulnak elő. Csak ezek a szervezetek képesek víz a felső 1-2 centiméteres rétegében fotoszintézissel szerves anyagot termelni. Ezek képezik a vízben lebegő, fajgazdag zooplankton és a már szabad szemmel is jól látható unikális alacsonyabbrendű rákfauna táplálékát. A kisrákokat egyes madárfajok közvetlenül a víz átszűrésével fogyasztják, másrészt ragadozó életmódú vízi rovarok zsákmányolják. A fenékre süllyedő szerves törmelék hasznosításában szintén jelentős a vízi rovarok, elsősorban a vízi poloskák szerepe. A tápláléklánc végén fogyasztóként főként a madarak jelentősek, mivel itt a halak és kétéltűek életfeltételei a magas sótartalom miatt korlátozottak.
A magas tápanyagkínálattal adódóan, ha tavak vize bármilyen okból édesvízzel hígul, a víz átlátszósága nő, a sókoncentráció csökken, ezek együttvéve kedveznek a növényi élet elburjánzásának. Ilyenkor nem csak az algák elszaporodására („algavirágzásra”) számíthatunk, de olyan szikes mocsári növények térhódítására is, mint például a zsióka (Bolboschoenus maritimus) vagy a nád (Phragmites australis), s ezek tömegessé válásával a szikes tó értékes életközössége tartósan átalakul.
 
 
Az egysejtűekkel és algákkal táplálkozó zooplanktont elsősorban az evezőlábú rákok és az ágascsápú rákok fajai alkotják. A jellemző sótűrő fajok, jelenléte megbízható jelzői (indikátorai) a szikes jellegnek pl. egyes kandics és a vízibolha fajok. A szikes tavak fenéklakó (benthos) élővilága alapvetően gyérebb, mint az édesvizeké. A benthosfaunát elsősorban a fonalférgek és egyes szúnyogfajok iszaplakó lárvái alkotják. A tányércsiga (Planorbarius corneus) oxigénben szegény vizekben is megél, hiszen légköri levegőt lélegzik. Házába teljesen vissza tud húzódni és a nyílást pergamenszerű nyálkaréteggel le tudja zárni. Mindez nagy előnyt jelent elsősorban az időszakosan kiszáradó vizekben élő példányok számára, hiszen így a hetekig, hónapokig tartó szárazságot is képesek átvészelni.A szikes tavak növényzettel borított parti vizeiben és mocsaraiban a kétéltűek közül a vöröshasú unka (Bombina bombina) él nagyobb számban. Ha veszélyt érez, hanyatt fordul és piros foltos hasát mutatva próbálja elriasztani támadóját. Megfogni nem érdemes, mert bőrének mirigyei mérgező váladékot termelnek. Jellegzetes „unk-unk” hangjáról könnyű felismerni, melyet elsősorban májusban és júniusban hallhatunk.
 
 
Madárparadicsom
 
A szikes tavak tengerpartokra emlékeztető nagy felületű, sekély, és táplálékban gazdag nyílt vizei a vízimadarak tömegeinek nyújtanak ideális élőhelyet.
Ősszel és tavasszal, vagy enyhébb teleken nagy tömegekben éjszakáznak és pihennek itt az északról érkező vadludak. A több ezres csapatokat elsősorban a nagy lilik (Anser albifrons) és a nyári lúd (Anser anser), de egyre gyakrabban kerül elő a veszélyeztetett vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) is. A nádas területeken a nyári lúd fészkel is.
A szintén tízezres tömegeket is meghaladó átvonuló úszórécék közül jelentősebb fajok a csörgő réce (Anas crecca), a fütyülő réce (Anas penelope), a nyílfarkú réce (Anas acuta), közülük fészkelőként is megfigyelhetjük a kanalas récét (Anas clypeata) és a böjti récét (Anas querquedula).
Az átvonuló partimadarak száma főként a tavaszi vízbőség időszakában magas, de megfelelő vízállás esetén állományuk ősszel is jelentős lehet. Tömegesen megjelenő fajok a következők: pajzsoscankó (Philomachus pugnax), nagy póling (Numenius arquata), réti cankó (Tringa glareola), havasi partfutó (Calidris alpina) és apró partfutó (Calidris minuta), sárszalonka (Gallinago gallinago). A tó környéke az Európában tipikusan tengermelléki elterjedésű fajok, mint például a gulipán (Recurvirostra avosetta), a széki lile (Charadrius alexandrius), és a gólyatöcs (Himantopus himantopus), fészkelőhelyéül is szolgálnak. Jellegzetes szikes pusztai fészkelők a bíbic (Vanellus vanellus), a piroslábú cankó (Tringa totanus), és a nagy goda (Limosa limosa).
A ragadozó madarak tekintetében kevésbé fajgazdag a terület. A tavak nádasaiban a barna rétihéja (Circus aeruginosum) fészkel jelentősebb számban. Távolabbi költőhelyekről a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a kerecsensólyom (Falco cherrug) látogat el táplálékért a szikes tavak környékére.
 
Sirálysziget
A Kelemen-széken egy 1000-1500 párból álló tradícionális dankasirály (Larus ridibundus) telep található, melynek zsibongó forgataga itt jól megfigyelhető. Közöttük rendszerint néhány pár szerecsensirály (Larus melanocephalus) is költ. Mesterséges fészkelő szigetek létesítésével sikerült növelni a küszvágó csérek (Sterna hirundo) állományát. A vizesebb években - az egyébként tömeges átvonuló – fattyúszerkő (Chlidonias hybridus) telepei (80-100 pár) is kialakulnak, és kisebb számban (10-15 pár) a fehérszárnyú szerkő is fészkel a szikes mocsarakban.A tó ősszel a tengerparti lagúnák hangulatát idézvén, a leszáradó sekély víz nyomában hófehérre kiszáradó partvonalakon a sirályfélék közülük talán a legnagyobb vonuló, és gyülekező tömegeket a dankasirályok jelentik, mivel számuk a 15 ezret is gyakran eléri. Gyülekező csapataikban a sárgalábú sirályok (Larus cachinnans) száma az 1-2 ezret is eléri. Gyakran láthatunk a sirálytelep felett keringő barna rétihéját (Circus aeruginosu), amint táplálékául szolgáló sirály fiókákra les.
 
A gémfélék közül gyakorlatilag az összes hazai jellemző faj előfordul a területen, melyek a part menti mocsári növényzetben főként unkabékára vadásznak. Ide jár táplálkozni a hófehér tollruhát viselő nagy kócsag (Egretta alba) és kisebb termetű rokona a kis kócsag (Egretta garzetta), mely nászruhában tarkójáról hosszan lenyúló dísztollat visel. A bölömbikát (Botaurus stellaris) nehéz megpillantani, de mély, búgó hangja elárulja jelenlétét. A szürke gém (Ardea cinerea), a többi gémféléhez hasonlóan lassú szárnycsapásokkal, behúzott nyakkal repül. A környező, kisebb kiterjedésű nádasokban néhány vörösgém (Ardea purpurea) pár rendszeresen fészkel is. A csatorna mentén találkozhatunk a gémfélék közé tartozó bakcsóval (Nycticorax nycticorax). A népnyelvben vakvarjúcskaként ismert madár tréfás nevét jellegzetes „kvak-kvak” kiáltásáról és éjszakai aktivitásáról kapta.
 

 
   
 
2014. 12. 18. Oldal nyomtatása
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design