|
A védett terület déli részén legjellemzőbb élőhelyek a rekettyefűzlápok. Vize egész évben állandó, így nemcsak a vízhez kötődő növényeket figyelhetjük meg, hanem a vízben fejlődő, táplálkozó állatokat is.
Uralkodó faj a rekettyefűz (Salix cinerea), amely többnyire sűrű, áthatolhatatlan. Szegélyében tűnik fel helyenként a fehér fűz (Salix alba). A fűzfa hajlékony vesszőiből kosarat és bútorokat fontak. A fűzbokrok között nádasok húzódnak. Régebben a nádból készült szövetet és pallót az építkezéseknél használták.
A rekettyefűzlápok a Fejetéki lápteknő legalsó, közelítőleg a 126 m magasan helyezkednek el. Vize egész évben állandó, lefolyástalan, esetleg lassan szivárgó.
Uralkodó faj a rekettyefűz (Salix cinerea), amely többnyire sűrű, áthatolhatatlan állományokat képez. A rekettyésben a nád (Phragmites australis) 5-10 m széles foltokat, kanyargós sávokat alkot. A rekettyefüzes szélén gyakran telepített fákat, főleg a nyárfák különböző fajait találjuk a fehér nyarat (Populus alba), a fekete nyarat ( P. nigra), és a szürke nyárat ( P. x canescens). Szintén a füzes szegélyében tűnik fel helyenként a fehér fűz (Salix alba) és a varjútövis (Rhamnus catharticus), míg a nyílt vizű foltokban az apró békalencse (Lemna minor) él. Jellemző lágyszárú fajai közül említhető a dárdás nádtippan (Calamagrostis canescens), a mocsári gólyahír (Caltha palustris), a mocsári sás (Carex acutiformis), a széleslevelű gyékény (Typha latifolia( valamint a lila virágú, piros termésű mérgező ebszőlőcsucsor (Solanum dulcamara).A vízhez kötődő növények mellett vízben fejlődő, táplálkozó állatokat is megfigyelhetjük sétánk során.
A vízben vadászik a vízisikló (Natrix natrix) és a mocsári teknős (Emys orbicularis) . A szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus) a víz felszínén szaladgál, sőt a víz alá is lemerül, ahol ebihalakat, apró halakat zsákmányol, amelyeket méreganyagával másodpercek alatt megöl.
A tüdős csigák közé tartozó nagy tányércsiga (Planorbarius corneus)háza akár 3 cm nagyságot is elérhet, algát és szerves törmeléket fogyaszt.
A barna ásóbékának (Pelobates fuscus) függőleges pupillája van, nappalra és telente földbe ássa magát hátsó lábán található sarokgumó segítségével. Csak éjszaka vadászik csigákra, ízeltlábúakra. Vízbe rakott petezsinórja jellegzetes. A vízben fejlődő lárvái, az ebihalak a legnagyobbak a hazai békák lárvái között.Vöröshasú unkaval (Bombina bombina) a legkisebb pocsolyában is találkozhatunk. Állandóan a vízben, vagy vízközelben tartózkodik, és vízi gerinctelenekkel táplálkozik. Vészhelyzetben, ha nem tudnak már elmenekülni a ragadozó elől a szárazföldön, akkor egy hírtelen mozdulattal a végtagjaikat a testük fölé fordítják, kihomorítanak, így felvillantják torkuk és a hasuk narancsszínű, veszélyre figyelmeztető foltjait. A fűzfák ágait érdemes jól megvizsgálnunk,mert ide szövi lelógó zacskóra emlékeztető fészkét a függőcinege (Remiz pendulinus). A nádbugából, gyékénybuzogány pelyheiből, fűzfabarkából elkészült fészeknek tetején csőszerű bejárat van. Sűrű bokrosokat kedvelő apró énekesmadarunk, a nevét sötét sapkájáról szerző barátposzáta (Sylvia atricapilla), dallamos énekét március közepétől a fák tetejéről is hallatja. Májusban érkezik Afrikából a legzeneibben éneklő madarunk, a rejtett életű, rovarokra vadászó fülemüle (Luscinia megarhynchos). Az udvarló fülemüle hímek hangja májusi éjszakákon zengi be a környéket.
|